A legutóbbi fellépésünk. Nem mondanám, hogy nehéz visszaemlékeznem. A terembe belépve már izzani kezdtek azok a lázas készülődések. Az ELTE focicsapata a pályán gyakorolt, mikor mi még a tánc lépéseit igyekeztünk agyunkba vésni. Volt, aki egyedül kezdte gyakorolni a fellépésre szánt koreográfiát, s ahhoz a mosolygós lányhoz később többen is csatlakoztak, velem együtt.

Egy-egy fellépés alig tart pár percnél tovább, de az azt megelőző készülődés és izgalom felbecsülhetetlen. Nos, az indokok között barangolva, hogy miért is olyan fontos a Cheerleader-eknek a lelkesítéssel egybekötött szereplés, már nehezebb megválaszolni. Mindenkinek másért. Én legtöbbször úgy vagyok vele, hogy tökéletes alakalom a gyakorlásra úgymond „élesben”, ami majd egy későbbi versenyre megedz minket. Meg persze a fellépés öröme sem utolsó, a fiúk pedig nem maradnak érzéketlenek a látvány iránt.

Mielőtt felfutnánk a pályára, páran a mosdó felé veszik az irányt, míg mások a pomponjaik után tekintgetnek. Hiába, a tánc előtt is, után is könnyen le lehet szerepelni, mondjuk akkor, ha futás közben orra bukna valamelyikünk Biztos mindenki gondolt már hasonlóra. Éppen ezért az én utolsó fázisom, hogy ellenőrzöm a cipőfűzőimet.

Maga a tánc egyszerre gyakorol ránk jótékony nyomást, s repít el egy elképzelt színpad felé, ahol mindenki úgy érezheti a szemek reá szegeződnek. Az első pár taktus felcsendülése után a legtöbben megszűnnek mozogni a nézőtéren, kíváncsiság és előítélet vegyesen kísér minket. Én mindig kizárom a gondolataimat, s a sok andalító érzés után már csak arra emlékszem, amikor az edzőnk a felvételről készült képeket mutatja a pálya szélén. Azóta már újból megindult az izzadságba vegyült küzdés, csattog a focilabda a játékosok lábainak ütközve. A terem felforrósodott, s mindenki elbúcsúzott attól az érzéstől, ami végigkísérte tánc közben. Bizonyos, hogy a legtöbben azt kívánjuk, bár elölről kezdhetnénk.

-Ujvári Nóri-