Kedd reggel, pontosan 7 órakor megszólal a telefonom: ideje felkelni. Szememet dörgölve, nagy nehezen kimászom az ágyból, s a zuhany alatt ásítozva átgondolom a mai programot. Már előre látom az egész napos rohanást. Gyakorlatról jógára, onnan előadásra. A néni még ki sem mondja a bűvös mondatot: „Köszönöm a figyelmet!”, de én már hetedhétországon túl, a megállóban fogom várni a villamost, hogy elrepítsen egy másik világba, ahol elvileg dolgozni fogok. Egyetlen esemény tartja bennem a lelket: ma edzés is lesz!
S valóban, 16:30-kor boldogan lépek ki az ajtón, vállamon az egész nap terhével. A BEAC-ra érve a ruhámmal együtt én is átcserélődök; a körülöttem ülő, mosolygós arcokat már messziről megismerem, a téli hidegtől megfagyott porcikáim lassan felengednek. Boldogan futom az edzés elején kirótt köröket, majd én is csatlakozom a nyújtók táborához. Vidám csevegés közepette felszínre kerülnek a hétvége eseményei, a legújabb pletykák, s apróbb tanácsok is napvilágot látnak.
Mivel Rita szerint a szánk már gyönyörűen bemelegedett, ideje spárgát és hidakat mutatni, hogy meggyőzzük, mi igenis készen állunk az edzés folytatására. Betti három oszlopba sorol bennünket, „mehet”-re kezdődik a móka s kacagás – mellett az izzasztó ugrálás. Néha fanyar mosolyba torzul az arcunk a gyakorlatok láttán, de csináljuk, mert tudjuk, van eredménye.
Az akrobatikák végeztével megszólal a zenénk, s táncolunk. Fáradtan, mégis felszabadultan. Erre vártunk, ez hiányzott. Elpróbáljuk újra és újra, míg nem lesz teljes összhang, míg a mozdulatok nem tiszták. Térforma, tánc, akrók – a következő fellépés előkészítve. Már csak a szükséges információk kell, hogy elhangozzanak, s pontban 18:58-kor, összeszedett motyóval búcsút intünk az elmúlt két órában „otthont adó” teniszpályának, hogy átadhassuk helyünket az idősebb generációnak.
Fáradtan, mégis megkönnyebbülve hagyom el az épületet, s reggel óta először, újra hazafelé veszem az irányt. Úgy érzem, már csak ezért is megérte ma felkelnem.
ETLE Cheerleaders, én így szeretlek!
-Torma Lídia-